Beszéd 2021. Húsvétján
„Amint bementek a sírba, jobbról egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült. Megrémültek. De az megszólította őket: Ne féljetek! Ti a keresztre feszített Názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt…” (Mk 16, 5-6)
„Miért ijedtetek meg és miért támadt kétely szívetekben?...Én vagyok.” (Lk 24, 38)
A Názáreti Jézus 3 esztendő alatt oly sokszor kiáltott fel az emberek, a barátai felé: Ne féljetek! Miért féltek, ti kicsinyhitűek? Megváltó műve csúcsán, a feltámadása után még nagyobb, ünnepi erővel szólal meg az evangéliumban a félelemoszlatás. „Mert a győzelem elnyelte a halált! Halál, hol a te győzelmed?”
És mi mégis félünk?
Milyen borzasztóak lehetnek ezek a már-már kaotikussá és hisztérikussá váló napok az Istenben nem hívő embertársaink számára! És a templomokba járó emberek nem tudnak kiutat mutatni nekik, mert a legtöbben ők is félnek.
Ádám a bűnbeesés után félni kezdett, s elrejtőzött Isten elől (Ter 3, 10), akinek ezért „keresnie kellett”. A bűn a félelem oka. Addig nem volt félelem közte és Isten között. Nem félt az ember, ameddig kapcsolatban volt Istennel. A bűn háttérbe szorította Istent. Aki nincs kapcsolatban Istennel, az fél.
A bűn ezt jelenti: Nem akarom szeretni az Istent! Ekkor a szeretetkapcsolat helyébe, amely bizalommal teljes és éltető volt, belépnek: a szenvedés, a félelem és a halál.
A félelem a szenvedés egyik formája. A félelem a hitetlenség büntetése.
A félelem a szeretet hiányára is mutat. Szent János sorai magyarázzák az ősbűnesetet és a félelem eredetét: „A szeretetben nincs félelem… Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet.” (1Jn 4,18)
Meg kell hát vizsgálnunk a hitünket, azaz Isten – kapcsolatunkat. Meg kell vizsgálnunk Isten-szeretetünket.
A nem Isten-hívő és nem Isten-szerető emberek a bajban földi-anyagi fogódzókat keresnek; pl. a gazdag ember a pénzében bizakodik, s egy darabig nem fél, de amikor olyan helyzet jön, olyan betegség, amit nem tud megfizetni, félelembe esik; mások az összeköttetéseikbe fogódzkodnak, de amikor olyan baj jön, amelyben ezek nem segítenek, akkor félni kezdenek; vannak emberek, akik magabiztosak és például karbantartott egészségükben, az immunrendszerükben bíznak, abban, hogy sok vitamint fogyasztanak, de amikor mégis megbetegszenek, pánikba esnek; vannak, akik egy TV-csatornában bíznak, és a híreket lesik, mert a híreknek hisznek; vagy egy politikusban bíznak, mondván, „ha rá szavaztunk, akkor már nem fog félrevezetni minket”…
Az evilági fogódzópontok elhomályosulása esetén félelem keríti hatalmába a nem igazi Isten-kapcsolatban élőket. Pedig a félelemből csak rossz dolgok származnak. És ugyanakkor megfigyelhettük volna az életünkben, hogy amiktől féltünk, annak fele sem valósult meg! De a félelem valóságosan legyengíti a nem hívő és kishitű ember pszichéjét, létbe vetett bizalmát, s utána a test védekező rendszerét is. Sőt, ezen az úton a félelem láthatatlanul megnyitja az embert az ördög felé is, mert őhozzá tartozik a félelem, mert az ő eszköze a félelem, az ő mozgáscsatornája a félelem, a kishitűség; ő az, aki a meglevő szenvedéshez tapad, ott, ahol nem hívták oda a Szentlelket, ő az, a gonoszlélek, aki kétségbeesésbe taszíthat valakit egy kezdeti kisebb félelem után.
Az ő érdeke lehet csak egy olyan helyzet, ahol folyamatos félelemkeltés hangzik, s szüntelen a halált diktálják.
Abban az időben, amikor Dávid király még pásztorfiú volt, Izrael harcban állt a filiszteusokkal, és döntő párviadalra készültek a szabadságuk érdekében. Ám az ellenség kijelölt harcosát, Góliátot látva „Izrael fiai mind menekültek, és nagyon féltek” (1Sám 17,14). Dávid pedig jelentkezett a párviadalra, és így beszélt a megrettent Saul királyhoz s a vezetőkhöz: „Az Úr, aki kiszabadított az oroszlán meg a medve karmából, ennek a filiszteusnak a kezéből is megment.” Így szólt Góliáthoz: „Én a seregek Urának, Izrael csatasorai Istenének nevében közeledem feléd…az Úrnak nincs szüksége kardra és lándzsára ahhoz, hogy győzelmet adjon, Mert az Úr dönti el a csatát, és a kezünkbe ad benneteket.”
Miért féltek a zsidók az ellenségtől? Mert Góliátot magukhoz hasonlították, s vele szemben nem volt fogódzópontjuk. Egész addig önmagukban bíztak. Elvesztették az önbizalmukat, vagyis a teremtménybe vetett fogódzójukat, és pánikba estek. Miért nem félt Dávid? Azért, mert Góliátot Istenhez hasonlította, és Isten volt Dávidnak a fogódzópontja. Azt kérdezte: „Ki nagyobb? Góliát, vagy az Úr?”
Ha félek, tehát azonnal vessem össze a dolgot Istennel, az Ő győzelmes hatalmával, azzal, hogy Ő harcolt értem a kereszten, és húsvéti feltámadásával legyőzte a halált is, amitől legjobban félhetnénk. „Ki a nagyobb?” – kérdezzük meg mindig.
A mostani Húsvét örök tartalma azt üzeni: a mi szerető Istenünk a káoszban is nagyobb minden rossznál és ördögi félelemkeltésnél! Átadjuk a Feltámadottnak az egész helyzetet, s így legyen ez is az Ő harca! És mi, ha szeretjük Őt és csakugyan Benne hiszünk teremtett dolgok helyett, mindvégig megtapasztaljuk hasonlíthatatlan hatalmának örök húsvéti ajándékait.